A legismertebb mai magyar festőművész otthonában, avagy látogatás Fehér Lászlónál

Fehér Lászlón 1953. március 17-én Székesfehérváron született. Első művészeti élményeit Dégen szerezte. 1971-ben felvették a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szentiványi Lajos és Kokas Ignác voltak mesterei. 1975-ben diplomázott és bár fotórealista stílusban megfogant diploma munkái túlságosan is nagy feltűnést, ellenséges fogadtatást keltettek („a provokációnak ható témaválasztása, szociografikus munkái, melyek könyörtelenül azt a valóságot mutatták, amely igen jellemző volt a 70-es évek második felére”), ezután sem sokáig maradt észrevétlen az akkori képzőművészszcénában. A hetvenes évek végén tűnt fel a Stúdió-kiállításokon 1978. és 1981. között Derkovits ösztöndíjas, 1986-ban megkapja a Római Magyar Akadémia ösztöndíját. 1987-ben Cagnes-sur-Mer-i 19. Nemzetközi Festészeti Fesztivál zsűrijének díját.

A rendszerváltás táján az anyagi siker sem maradt el, egy svájci, ezután egy osztrák galériás felvásárolta majdnem összes akkori munkáját. Ezután sorra aratta sikereit, először Grazban volt kiállítása, majd Bécsben az Oszlopok (1986) című festményét beválasztották az elmúlt évtized legjobb művei közé, ezután számos a világ élvonalához tartozó külföldi kortárs galéria kereste meg. 1990-ben pedig rendkívüli sikert aratott egyéni kiállításával a Velencei Biennálé magyar pavilonjában, hatalmas média érdeklődést keltve, de a nagy díjat végül nem sikerült megnyernie. Ezután már itthon sem maradhatott ismeretlen. 1993-ban megkapta a Munkácsy Mihály-díjat, 2000-ben a Kossuth-díjat. Számos nagysikerű egyéni kiállításon szerepelt folyamatosan. 2006-ban a New York-i Sotheby’s árverésére beválogatták egy munkáját.

Fehér László személyiségére, karakterére könnyen felfigyelnek a művészetet szerető emberek és a médiában is gyakran szerepel. Talán ez lehet a rejtély kulcsa, amit művészete is kifejez, a rejtély, amiről gyakran beszélnek Fehér festészetével összefüggésben. Számtalan tisztelője és kritikusa is akad. Tisztelik, mert nagyon nagy mesterségbeli tudásról tesznek tanúbizonyságot (ezt még ellenségei is elismerik) képei, Kossuth- és egyéb díjak tulajdonosa és nemzetközi viszonylatban is megállja helyét művészete, ami az ismertséget illeti - illetve képeinek árai is felette vannak bármely ma élő kortárs festőnk árának. Na és vannak ellenségei, irigyei, akik a túlságosan is piaci szemléletű motívumkeresést róják fel Fehér László festészetében.

Azt mondják róla, hogy a tömegkultúra és a magaskultúra közötti festészetet művelő Fehér (P. Szűcs Juliannát idézve) a „piackutató jó szimatú ösztönével úgy hívja meg föltalált témáit vásznaira - majd azt mondtam, stúdiójába -, hogy a nézői hatás bombabiztosan legyen”. Mint ismeretes (P. Szűcs cikkét tovább idézve) „a Fehér-szakértők precízen megkülönböztetnek művészetében négy periódust: 1970 és 1984 között egy fotonaturalistát, 1985 és 1988 között egy expresszívet, 1989 és 1999 között egy lírait, végül az ezredfordulótól máig tartóan - saját elnevezés - egy digitálist”. Utóbbi képein ismert embereket, ismerőseit, családtagjait festi meg; művészetében, különösen korábbi művein, kitüntetett szerepet kap a (politikai, kulturális és individuális) emlékezés, emlékezet kérdése, illetve az úgynevezett „individuális mitológia”, mely leggyakrabban a családtagok ábrázolásán keresztül realizálódik.



Meséljen egy kicsit a kezdetekről, mestereiről Szentiványi Lajosról és Kokas Ignácról. Melyikük volt nagyobb hatással művészetére? Lehet úgy gondolni erre a két mesterre, mint ahogyan Szőnyire tekintettek egykori tanítványai?

Két különböző nézetű mester volt, tulajdonképpen mindkettőnek más volt a szemlélete, hisz két külön generációhoz tartoztak. Először Szentiványihoz kerültem, ő a nagy klasszikus időket próbálta felidézni korrektúráin (óráin - szerk.), Matisse-szal, Picassóval való találkozásairól mesélt. Olyan művészettörténeti légkört teremtett, ami megremegtette az ember szívét. Gyönyörű, szenzációs órák voltak ezek, hihetetlen nyugalom, derű áradt belőle. Olyan szeretet volt a műteremben, a növendékek között is, ami nagyon példaértékű. Aztán Szentiványi korai halála után, hatalmas változások történtek a főiskola életében, hiszen Bernáth Aurél nyugdíjba ment, Domanovszky is meghalt Szentiványi után egy félévvel, ezt nem sokkal Fónyi Géza halála előzte meg.

Ebbe a változás alatt álló főiskolába hívták be Kokas Ignácot, későbbi mesteremet, tanítani. Ő teljesen új levegőt hozott be, egész más típusú szemléletet képviselt. Az alapállása mindig az volt: „vállald fiam önmagad akár a börtön árán is!”. Na, ezek után nagyon keményen kezdtem átértékelni a festészetről addig vallott nézeteimet. Addig én még egyfajta útkeresési fázisban voltam, ekkor 1973-ban kezdett kialakulni ez a fotorealista típusú szemléletem, gondolkozásmódom, amit én igazából nem neveznék kifejezetten fotorealistának, hanem egy olyan realista gondolkozásmódnak, ami nagyon keményen reagál az engem akkor körülvevő valóságra.

Ezzel kapcsolatos előképem Lakner László festészete volt, és még ezen kívül két fontos embert tudnék megemlíteni, akik nagy hatással voltak rám: az egyik Erdély Miklós, a másik pedig Pilinszky János. Lakner művészete egy olyan szemléletet hozott be a magyar képzőművészetbe, ami teljesen új dimenziókat nyitott ki számomra, például még gimnazista koromban láttam kucsmás figuráit a Műcsarnokban, meg a hatalmas Szájat, vagy a csontokat ábrázoló munkáit. De ugyanilyen elementáris erővel hatott az Engedelmesen című képe, amely Székesfehérváron látható a Szent István Király Múzeumban. Szerintem ez a kép a magyar festészet egyik csúcsteljesítménye. Ebben benne van az egész korszak, az egész világunk, amiben éltünk, ezzel a zacskóba húzott fejjel, ami mosolyog és alá van írva az akkor divatos betűtípussal, hogy „engedelmesen”.



Lakner festészete és gondolkodásmódja nagyon kritikus, nagyon keményen reflektált az adott helyzetre, miközben megtartotta azokat a festői erényeket, amik már egészen Rembrandt óta a művészet esszenciáját adták. Vajon ebből jött-e az én szociográfiai témájú festészetem? Sokat vívódtam már előtte is, aztán negyedéves koromban kezdtem ezeket a nagy törött családi fotókat festeni. Felfigyeltek rám, de az igazi döbbenet az volt, amikor megfestettem a Részlet a brigádnaplóból című sorozatot, ahol hajógyári munkások képeit örökítettem meg név nélkül, a „hétköznapi hősöket” idézőjelben… névtelen embereket, akik ugyanolyan fontosak ebben a világban. Hosszas vívódás után készítettem el ezt a sorozatot, ahol lemondtam mindazokról a festészeti dolgokról, amik irgalmatlanul fontosak voltak. Azt mondtam, teljesen más alapállásból kell hozzáállni. Nagyon hitelesen, kőkeményen kell egyfajta igazságot képviselni, nem mást, mint az én belső igazságomat.

Itt jött be az a kokasi alaptanítás, hogy vállaljuk önmagunkat még a börtön árán is. Amikor kész lettem a képekkel, nagyon furcsán kezdtek rám nézni, azt mondták: „a harmadik emeleten valaki megőrült, mert fotókat másol”. Én azonban nagyon konokul, következetesen építettem tovább a sorozatot. És aztán jött az a kép, ami betetőzte az egész helyzetet - ez volt az Aluljáró I. című képem, ahol egy gyűrött, szakadt fotót festettem meg. Reggelente útban a képzőművészeti főiskolára (akkor még főiskola volt a neve, nem egyetem) mindig láttam ezeket a fáradt, szürkearcú embereket. Csináltam róluk néhány fekete-fehér fotót, hosszú ideig, hetekig-hónapokig őrizgettem ezeket a felvételeket, de nem igazán találtam a megoldást, míg nem egyszer mérgemben a földhöz csaptam a fényképeket, rátapostam, és amikor lenéztem, rádöbbentem: „hát itt van, megvan, ezek vagyunk mi, gyűrötten, fáradtan, összetörve”. Először 100×70 cm-es méretben festettem meg, amit később Deák Dénes vett meg a Székesfehérvárnak adományozott gyűjteménye számára. Aztán megfestettem két és fél méteres nagyságban. Emlékszem, a főiskolai bírálóbizottsági ülés után bejött Kokas mester és azt mondta: „te gyerek! ez a kép a te kereszted, de az enyém is… nem tudok hatodévet adni, nagyon kivívtad itt az ellenszenvet a bírálóbizottságban.” (hatodév: diploma utáni mesterképzés, akkor óriási lehetőség a pályakezdő számára -szerk.)

Ezután ahogy kikerültem a főiskoláról egyből várt rám a katonai behívó, holott túl koros voltam. Mindenki azt mondja rólam, hogy „ilyen-olyan sikeresen indult a pályája!”, holott valójában másfél évre „sikeresen” kivontak a forgalomból. Utána, mintegy rehabilitálásként megkaptam a Derkovits ösztöndíjat, amit aztán az első éves bemutatkozó után az egyik művészettörténész zsűritag, nyilvánvalóan politikai okokból, be akart vonatni, de akkor Kokas mester és Blaski mester határozottan kiálltak mellettem és így maradhattam tovább is ösztöndíjas. Egyébként érdekes, hogy ez a művészettörténész hölgy, aki akkor annyira támadott, bár semmi kapcsolatom nem volt vele, mégis a rendszerváltás után haláláig minden kiállításomon az első látogatók között volt.



Milyen szerepet játszott az életében, mit jelentett Önnek Dég, a kis község, mely rendszeresen visszatérő motívum életművében?

Az első helyszín a festészettel kapcsolatban mindenféleképpen Dég volt. Ez a kis falu Enyingtől 15-20 km-re, Simontornya és Sárbogárd között található. Apámat, aki pedagógus volt, az ötvenes években, mint akkor nagyon sok embert, politikai okokból felfüggesztették az állásából, majd egy félév múlva, mint egyetlen lehetőség, hogy visszatérjen hivatásához, felajánlottak neki egy nevelői állást itt Dégen, ebben a világtól elzárt kis faluban, ahol akkor az egykor csodás Festetics kastély görög menekült gyerekeknek adott otthont. Idekerültek a szüleim, ahol gyakorlatilag huszonnégy órás szolgálatban voltak a gyerekek között. Nagyon nehéz körülmények között, nagy szegénységben éltek. Idehoztak engem haza, születésem után a kórházból 1953-ban. Betettek egy szobába, ahol ottmaradt a grófi kastélyból, az 1870-es évekből egy Jules Bleau kép, mely a Kincsem lovat ábrázolta. Ez lehetett az első találkozásom a művészettel. Ott lógott velem szemben a falon, ha kinyitottam a szemem, mindig ezt a képet láttam. Valószínű, hogy ez is nagy hatással volt rám. Nem beszélve arról a gyönyörű természeti szépségről, ami ott volt, az arborétum, a tó, a fák, az erdő, az oszlopok és a kastély, amit Pollack Mihály tervezett.

Ami apáméknak egyfajta kényszerszáműzetés volt, nekem maga a paradicsom. 1960-ban, itt a kastély parkjában találkoztam egy akkor számomra idős mesterrel. Emlékszem, egy csomó gyerek tömörült a nagy tölgyfa alatt, azt hittem verekednek, de a legnagyobb megdöbbenésemre egy idős úr egy háromlábú széken ült és festett. Még életemben nem láttam olyat, hogy a szemem láttára szülessen meg valami gyönyörű dolog. Jóval később, mikor már minden gyerek elment, csak én maradtam ott, egyszer csak megszólaltam: „Tessék jobban megnézni a képet. A fák zöldebbek, s a ház is vörösesebb.” Ezután az öreg csodálkozva hátrafordult, s megkérdezte, hogy hogy hívnak és hány éves vagyok. Bemutatkoztam. Miután összecsukta az állványt, azt mondta, „menjünk fel édesanyádhoz”. Bekopogtunk, s mikor anyám meglátott, összecsapta a kezét és azt kérdezte: „te jó Isten, mit csinált már megint ez a gyerek?” - „Ne haragudjon”, válaszolt a festő, „semmi rossz nem történt, de én ma olyan dolgoknak voltam szem- és fültanúja, ami ritkán adatik meg egy ember életében. Itt leszek még két hétig művésztelepen, hadd jöjjön velem a fia.” Erre anyám: „de ez nagyon eleven gyerek, hogy fog vele bírni?” - „Csak bízza rám.” - mondta erre a festő. Ezután én, aki soha nem keltem korán, már reggel hat órakor ott voltam a műteremben, ami nem volt más, mint egy olajos padlójú szoba, ahol mindössze egy ütött-kopott szekrény, egy vaságy szalmazsákkal, valamint egy lavór és egy fogas volt. A mai napig ott van előttem az egész látvány, az udvari szoba félhomálya. Az orromban érzem a fixatív illatát, és mindmáig erre gondolok, valahányszor lefújom egy-egy pasztellképemet. Már korahajnalban indultunk az öreggel, szerette festeni a hajnali kapálókat a káposztaföldeken. Fantasztikus ködfátyol úszott a föld felett, ahogy feljött a nap, a rózsaszínes, sárgás, lilás égen. Ezt a festőt Sajót Péternek hívták. Volt még egy növendéke, aki nem más, mint Kondor Béla…

Valahol olvastam arról - talán Ébli Gábor könyvében - , hogyan kezdett el gyűjteni képeket más művészektől, kortársaitól, illetve egykori mesterétől Szentiványi Lajostól vett egy képet, mikor meglátta valahol. Mikor gondolt arra először, hogy gyűjtő lesz és hol tart most a gyűjteménye?

Soha nem akartam gyűjtő lenni, nem is nagyon gyűjtöttem, bár a főiskolán nagyon sokan akartak velem cserélni, sőt a még a mappámat el is lopták, eltűntek a rajzok, valahol egyszer majd felbukkannak, ha még megvannak. A kilencvenes évek elején gyakran ostromoltak a gyűjtök azzal, hogy nincs annyi pénzük, de szeretnének tőlem képet, cseréljünk. De én akkor valahogy nem kultiváltam a dolgot. Mígnem egyszer a Kossuth Lajos utcában sétáltam, és bementem a BÁV ottani üzletébe, ami elég elhanyagolt volt akkoriban. Mindenféle műtárgy össze volt ott hordva. A hátsó részben egy nagyon rossz kis keretben elsárgult paszpartuban volt egy kép, ami világított. Az egykori mesterem munkája volt. Megkérdeztem az árát. Megalázóan olcsó volt, 11.000 forint. Benyúltam a zsebembe, s azt mondtam, ezt nem hagyom itt. Hazahoztam a képet, letettem ide, és elkezdett sugározni. Itt volt a mester szeretete, a harmónia, itt voltak az együtt töltött évek, és különös misztika lengte be a szobát, hirtelen kezdtem megbékélni a világgal. Fantasztikus volt. Ezek után elkezdtem gyűjteni.

Elmentem a másik mesterhez is, Kokas Ignáctól is szereztem pár képet. Nem sokkal később idejött egy gyűjtő, hogy nagyon szeretne egy képet tőlem, de nincs neki ennyi pénze. Ekkorra már, a Velencei Biennálé után, az európai áraim is egész komolyan kezdtek felmenni, magyar viszonylatban pedig nekem volt a legnagyobb áram. Külföldi galériák és múzeumok rendszeresen meghívtak kiállítani, és ezek mind emelték az áramat. Arra gondoltam, hogy nem lehet a galériabeli ár alá menni, meg miért is tenném, így aztán felvetettem: „mi lenne ha cserélnénk?”. Az első képemért, amit cseréltem kaptam egy Vajda Lajos, egy Ámos Imre, egy Bálint Endre, egy Barcsay Jenő és egy Czóbel Béla képet. „No, ha ez így megy, akkor elkezdek cserélni” - mondtam magamban.

Sose felejtem el, egy másik gyűjtőnél nagyon szép Scheiber Hugók voltak. Azt mondtam ennek a gyűjtőnek, hogy szeretném például azt ott. Mire ő: „azt nem lehet, mert az a Scheiber kép az anyámat ábrázolja”. Aztán végigmentünk a képeken, már a Vajda Lajosnál tartottunk, de arra is azt mondta, hogy nem lehet, mert azt az apja kapta személyesen a festőtől. Aztán ott volt hirtelen egy csodálatos Korniss Dezső főmű, a Fej című kép, ami védett ráadásul - egy remekmű. Akár Picassóval vetekedne. Nem is mertem arra gondolni, hogy ezt elkérjem, de a végén csak kimondtam: „Tudod mit? Cseréljük ezzel a képpel.” - Mire a gyűjtő odalépett a falhoz, leakasztotta és odaadta a kezembe ezekkel a szavakkal: „Ez a tiéd.”. Döbbenten álltam ott. Felszálltam az egyes buszra, és a hónom alatt hazahoztam Korniss Dezső egyik legjelentősebb művét. Később szereztem ettől a gyűjtőtől még nagyon jelentős kornissokat, és persze egy jó barátság is kialakult közöttünk. Ezután szépen növekedett a gyűjtemény, mert jöttek a gyűjtők, és mindenki szívesen cserélt. Rájöttem, hogy ez mindkét félnek nagyon jó, ráadásul én bekerülök a magyar gyűjteményekbe, miközben nekem is gyarapodik és gazdagodik az életem ezáltal.



Mit gondol a mai magyar kortárs festészetről, főleg a fiatalokról? Vannak olyan fiatalok, akiket úgymond szemmel tart? És mi a helyzet a külföldi kortárs művészettel, mi a véleménye arról, hogy Nyugat-Európában lassan kiszorul a hagyományos festészet az új médiák megjelenésével? Valamint az Ön festészetével kapcsolatosan, legutóbbi egyéni kiállításán miért láttunk egy megdöbbentő, de mindenképpen drámai sorozatot lányáról, miért fontos erről beszélni képein keresztül?

Igen, figyelem a fiatalok tevékenységét. Ha módom van rá, s egy kiemelkedő műről van szó, akkor azt meg is vásárolom tőlük. Már csak abból kifolyólag is figyelem őket, mert benne vagyok a Derkovits ösztöndíj bizottságában, így mindig látom azt a 140-150 fiatalt, akik pályáznak. Szerencsés vagyok, mert így évenként láthatom az új generáció munkáit. Nagyon sok tehetséges fiatal van, és az mindig egy óriási dilemmát okoz, hogy csak 9 vagy maximum 10 díjat lehet odaadni, pedig mindig többen érdemelnék meg. Nekem ilyenkor borzasztóan vérzik a szívem, hetekig nyugtalan vagyok, csak vívódok, iszonyatos felelősség. Ezen kívül igyekszem minden lehetőséget megragadni, rendszeresen eljárok a fiatalok kiállításaira, egyetemi év végi beszámolóikra.

A külföldi kortárs művészet helyzetére reflektálva pedig kérdés, hogy kiszorul-e a festészet. Mindig összességében kell nézni a dolgokat. Bizonyos kurátorok hajlamosak kiemelni a kortárs művészet egy szegmensét, s kizárólag ezt az általuk preferált szegmenst képviselik. Az egyes kurátorok által rendezett kiállítások azt sugallják, mintha az általában vett trendet reprezentálnák - valójában mindig az adott kurátor által képviselt problémafelvetés, értékrend, s az ehhez illeszkedő műalkotások kerülnek bemutatásra, vagyis nem kortárs művészet sokszínű, bonyolult folyamatai, egymás mellett létező tendenciáinak egymásra hatása, hanem ennek egy adott szempontrendszer szerint bemutatott részlete jelenik meg. Bár sokszor az egyes kiállítások tükrében úgy tűnik, hogy a festészet meghalt, temetik, mégis tudni kell, hogy a különböző művészeti formanyelvek egyaránt megvannak, úgy a festészet, mint az installáció, vagy akár az intermédiás gondolkodásmód - párhuzamosan alakulnak és hatnak egymásra. Valójában nem a médium megválasztása a valódi kérdés, hisz bármelyik képes az aktuális problémákra választ adni (igaz más-más módszerekkel), hanem az, hogy a mű egyetemes kvalitásokat mutasson fel, s ugyanakkor az aktuális kérdésekre is reflektáljon. A fiatal magyar kritikusi nemzedék fő problémája, hogy olyan dolgokat hoz paralelitásba a művel, ami jóval a mű megszületése után, akár pár évtizeddel később született.



A Judit sorozatról, keletkezéséről pedig azt tudom mondani, hogy a mai fiataloknál nagyon erőteljesen jelentkezik a depresszió problémája. Ahogy foglalkozom ezzel a témával, és egyre jobban beleásom magam, elmondhatom, hogy szinte minden második vagy harmadik család érintett a fiatalkori depresszióban. Ennek egyik eredménye a túlérzékenység is, ugyanakkor hatalmas terhet ró a fiatalokra az a nagymennyiségű információ, ami többek között az interneten keresztül érkezik. Nagyon sok irányból jövő, összetett probléma ez, ami kiválthat ilyen helyzeteket, annak ellenére is, hogy mi harmonikus, gyönyörű, kiegyensúlyozott életet élünk. Mindenki, mi is értetlenül állunk Judit problémája előtt. Ahhoz, hogy a gyerekek kijöjjenek ebből, nagyon sok odafigyelés, törődés kell, állandó beszélgetések, szóval nagyon komoly energiákat kell megmozgatni. Azzal, hogy valahogy én is legyőzzem ezt a helyzetet, ami olyan mélyen érintett, hogy hónapokig nem nyúltam ecsethez sem, meg kellett fogalmazni ezt a történetet. Megfestettem ezt a sorozatot, ami nem csak Juditról szól, hanem arról a helyzetről, arról a világról, amely nem csak egy ilyen betegségre van redukálva. Ez csak egy „ürügy” ahhoz, hogy megfogalmazzak egy olyan helyzetet, amelyben létezünk.

Hiszen ha visszamegyünk jó pár száz évet, és megnézzük Grünewald Isenheimi oltárát, ahol az emberi gyötrődés olyan keményen van megfogalmazva, hogy mind a mai napig hihetetlen erővel hat és érvényes. És itt jön be az a kérdés, hogy valóban ezek a történetek, helyzetek, a művészetben az adott pillanatban nagyon keményen, durván szólnak, de eltelik több száz év, és ezek a megrendítő dolgok, mint például a rútság és a vér, hogyan alakulnak széppé. A művészet valójában mégiscsak arról az emberi tisztaságról és belső értékről kell, hogy szóljon, ami igazából a meghatározója az emberi lényegnek. Ha visszanézünk például Bruegel Vak vezet világtalant című képéhez vagy megnézzük Hieronymus Bosch poklait, akkor azt látjuk, hogy évszázadok múltán hogyan alakulnak át egy más dimenzióba. Vagy vegyük csak a tragikus sorsú Ámos Imrét, ahogy az angyalai a késekkel, a vérrel, a második világháború poklát fogalmazzák meg. A mai gyűjtemények díszdarabjai ezek, és azt lehet mondani, hogy szeretett képek; holott olyan helyzetről szólnak nagyon keményen, amik az emberi létezés legnagyobb mélységeiről és fájdalmairól adnak hírt. Ha végigmegyünk ezen az íven, akkor látjuk, hogy mindig minden korban azok a képek, amik nagyon keményen, nagyon hitelesen szólnak a valóságról, azok mindig és minden periódusban azt az erőt és azt a hitet, az emberi létezésnek azt a helyzetét mint igazságot több száz év múlva is ugyanúgy tudják magukban hordozni, mint amikor megszülettek.

Szerintem ez a remekműnek az alapvető kritériuma, mert ha megnézzük Rembrandt nevető önarcképét, amelynél láthatjuk, hogy odaszorult valami a festék és a vászon közé, valami hihetetlen fényt sugároz. Jöhetnek különböző politikai kurzusok, háborúk, gyilkosságok, szerelmek, bánatok, ez marad. Az a Rembrandt kép olyan alapvető emberi igazságról szól, ami hirdeti az emberi létet. Ha pedig az emberi lét igazi értelmét abban a keserűségben, abban a mosolyban, abban a fanyar visszatekintésben benne látjuk, akkor az az alapvető dolog jut az eszünkbe, miszerint „por és hamu vagyunk”.

Visszatérve a Judit történetét bemutató sorozathoz - ez egy helyzetkép a korról és ugyanakkor egy mélyen átélt személyes dráma. Ellentétben a kritikákkal ez nem egy feltűnési viszketegség eredménye, hanem ez egy tehetetlenség, amit az embernek meg kell fogalmazni, és az igazságot fel kell mutatni, nem lehet álszenteskedni. Ezek a képek nagyon finoman, érzékenyen szólnak ezekről a dolgokról, sokkal drámaibban, drasztikusabban lehetne beszélni mindarról a véres évszázadról, meg arról a helyzetről, amelyben létezünk. Hacsak háromszáz kilométerrel arrébb megyünk, akkor szembetűnik az, hogy ott negyven évvel ezelőtt Hermann Nitsch milyen drámai képeket festett a véres misztérium színháza kapcsán. Ha egy kép vagy sorozat egy olyan igazságról szól, ami a művésznek a legbensőbb igazsága, akkor azt hitelesen kell felmutatni, minden félelem nélkül. Ha az ember attól fél, hogy most mit szólnak, akkor ne is éljen, akkor simuljon be a fal mellé és akkor mindenkinek igaza van.



Ha már az előbb érintettünk egy nagyon személyes kérdést, vagyis az Önről írt kritikákat, akkor hadd kérdezem meg arról, hogy mit gondol azokról a kritikákról, amelyek a műveivel szemben, illetve sokszor a személyével szemben fogalmazódnak meg?

Úgy érzem, hogy nagyon hamisak ezek a kritikák. Furcsának érzem azt, hogy a kritikusok a legtöbb esetben személyeket, generációkat állítanak szembe egymással. Az ilyenfajta kritikát érdemes lesz ötven év múlva elolvasni, hogy mennyire helytálló, mennyire felel meg a kritikussal szemben támasztható objektivitás igényének Azt azért objektíven kellene nézni, hogy harminc-harmincöt éves munkásságom minden nagyképűség nélkül milyen nyomot hagyott, hiszen naponta fedezem fel az ötleteimet, megformálásaimat különböző nálamnál fiatalabb művészek munkáiban. Van, aki ezt el is ismeri, de Magyarországon ez nem divat. Mindig Lakner Lászlót említem példaként, vállalom, hogy nagyon sokat merítkeztem belőle szellemileg is és nem lennék az, ami vagyok, hogyha ő nincs. Mint ahogyan az előttem és az utánam jövő generációkra is jelentős hatást gyakorolt a rózsaszín vagy a sárga-fekete periódusom.

A motívumaim is gyakran épültek be másoknak a munkáiba, például a Pad gyerekkel témám már egyfajta toposznak számít. Ez mindenhol a világban előfordul, nem tudom, hogy miért nem lehet reálisan bemutatni ezt a helyzetet, holott ez senkire nézvést sem sértő, hanem egy természetes folyamat része. Mindig voltak mesterek, mint ahogyan nekem is voltak mestereim, akikből merítettem. Amikor elkezdtem festeni a fotorealista dolgokat, volt előttem egy nagy generáció, Lakner László, Csernus Tibor, a korai Gyémánt László, vagy Méhes László. Ez volt az a négy nagy kiemelkedő mester, akik megújították a realizmust és új szemléletet hoztak a művészetbe. Én akkor gimnazista voltam, akire ezek a művek komoly hatással voltak. De voltak olyan művek amelyeket nem is láttam. Főiskolás koromban nagyon sokat jártam Hajdúszoboszlóra, s gyakran lementünk a fürdőbe, ahol rengeteg fotó készült; gondoltam a főiskolán majd megfestem ezt. Ekkor készültek az aluljárós képek, de felmerült egy ilyen mű ötlete is. A főiskola könyvtárában egy külföldi újság került a kezembe, amely a magyar avantgárddal foglalkozott és megláttam a Méhes László Langyos víz című képét - döbbenten néztem. Ezután fölrohantam a műterembe és összetéptem ennek a tervezett képnek a vázlatát. Mindig idegenkedtem attól, hogy mások gondolataiból építsem fel a műveket. Megpróbáltam a saját látásmódomat, a saját igazságomat a felszínre hozni.



Úgy érzem, gyakran fordul elő, hogy fiatalabb művészek a műveimről motívumokat emelnek be saját műveikbe, úgy téve, mintha mindezt ők találták volna ki. A fiatal művészettörténészek azt próbálják bizonyítani, hogy miért nem olyanok ezek a művek, mint az enyémek, ahelyett, hogy a generációk közötti kontinuitást hangsúlyoznák, és a magyar művészet egészének a folyamatait elemeznék, majd mindezt nemzetközi kontextusba ágyaznák, releváns analógiák bemutatásával, összehasonlító, szakszerű elemzések sorával. A magyar kritikában nincs egy olyan stabil értékrend, kánon, amely külföldön természetes. Nagyon sokat állítok ki Németországban, ott a nagy művészeket, Richtert vagy Polkét ugyan érhetik kritikai támadások, de a kánonban elfoglalt helyük vagy státuszuk megkérdőjelezhetetlen, hisz életművük nagysága, jelentősége, következetessége megkérdőjelezhetetlen. Itthon a kritika a különböző művészgenerációk egymással szembeállítására épít, ez rossz hatással van művészeti közéletünkre. Volt egyszer egy fontos kísérlet, ami szépen sikerült: ez a Drei Generationen Ungarischer Künstler című kiállítás volt 1985-ben, amit Hegyi Lóránd szervezett, ezen a legfiatalabb mesterek, a középgeneráció és az idősebbek együtt állítottak ki. A kiállítás rendkívül erőteljes volt, jól reprezentálta az akkori magyar művészetet, a művészeket nem játszották ki egymás ellen, hanem az volt a cél, hogy a roppant erős magyar művészetet a maga gazdagságában mutassuk be a világban.

Miután a Kisfiú című képemet árverezték a Sotheby’s-nél járt nálam egy nagyon híres orosz művészettörténész Alexander Borovszkij, aki ma az orosz kortárs művészet egyik fő propagálója, remek tanulmányok és könyvek szerzője. Ő azt mondta a képeimről, hogy ezek egy világsztár művei, csak az a baj, hogy nincs mögötte egy ország. Elmagyarázta, hogy ők mennyit lobbiznak azért, hogy a művészeik kikerüljenek a világba, galériákat hoznak létre külföldön, újságokat finanszíroznak és sok mindent, hogy a nemzetük kultúrája mozogjon. Ez példaértékű dolog, ugyanez van a belgáknál, franciáknál, a németeknél. Minden ország erőteljes lobbi-tevékenységet fejt ki, hogy a kultúráját megmutathassa a világnak, hisz ez alapján lehet megítélni egy ország jelenlétét a világban. A kultúra nemzetközi jelenléte még a nehéz gazdasági helyzet ellenére is megtérülő befektetésnek bizonyulhat, például Franciaországban, amikor rossz volt a gazdasági helyezet, akkor is a kultúrát támogatták, és igazuk volt! Amikor a Velencei Biennálén kilencvenben szerepeltem, sok külföldi múzeumigazgató látta a képeim és a velük készített interjúkban elmondták, hogyha a magyar művészet ilyen jó, akkor meg kell mutatni. Így született a nagy magyar kiállítás Torontóban és még számos külföldi meghíváshoz vezetett ez a sikeres biennálés szereplés. Ezt ne hallgassuk el, erről számot kell adni. Üzletileg is csak akkor lesz erős a kortárs festészet, ha minden országnak megvannak a sztárjai. Gondoljunk a belga Luc Tuymansra vagy a német Gerhard Richterre.



De még visszatérve a velem kapcsolatban mindig megjelenő pénzzel és sikerrel összefüggő kritikákra - nem szabad elfeledkeznünk, hogy mindjárt a diploma után másfél év kőkemény katonai szolgálat következett, utána meg akarták vonni a Derkovits ösztöndíjamat, rendszeresen különböző feljelentéseket tettek ellenem, miközben én a koszos, vidéki presszókban doboltam ahhoz, hogy a festészetemet finanszírozni tudjam. Majd lassan ezek a képek kezdtek kijutni a nagyvilágba. 1988-ban pedig egy tizenegy termes nagy önálló kiállításra hívtak meg Grazba. Engem soha nem motivált, hogy a képeimet el tudjam adni, pénzzé tudjam tenni. Mindig a saját igazságomról beszéltem, ha ez kell valakinek, akkor kell, ha nem, akkor nem. Nekem mindig az volt a fontos, hogy önmagammal hogy tudok elszámolni, engem az üzleti része soha nem érdekelt. Nézzünk egy példát: a sárga-fekete képek a biennálé után nagy üzleti sikert is jelentettek, és óriási kereslet mutatkozott a képek iránt gyűjtők és galériák részéről. Ezt kihasználva, ha üzleti szempontokat veszek figyelembe, mind a mai napig sárga-fekete képeket festhetnék. Ám épp akkor zártam le ezt a sorozatot, amikor a legnagyobb volt iránta a kereslet, hisz nem üzleti érdekek vezéreltek, tartottam attól, hogy a képek manírossá válnak, ekkor már más problémák foglalkoztattak, s elindult egy új periódus.

Vagy vegyünk egy másik példát: hogyha pénzéhes lettem volna, akkor elfogadtam volna a Kádár-korszakban felajánlott műtermet és egyéb helyzeteket, de én következetesen mindig visszautasítottam azokat, mert azt mondtam, hogy nekem mindennél fontosabb a mindenféle megalkuvás nélküli őszinte tisztaság. Ezt mind a mai napig tartom, soha nem festettem olyan dolgokat, amik számomra nem evidensek. Soha nem az anyagi helyzet volt számomra a fontos, ha nem így lett volna, akkor nem kellett volna nekem ezeken a megaláztatásokon végigmennem. Nagyon rosszízűnek érzek minden ilyenfajta megközelítést. Az anyagi érdekek mindig fontos szerepet játszottak a műalkotások keletkezésében, emlékezzünk például arra, hogy már Tintoretto idejében is lobbik folytak az aranyakért, a megrendelésekért, különböző intrikáktól volt hangos a korabeli művészeti élet, de ettől függetlenül világra jöttek a hatalmas művészeti alkotások. Van a művészetnek egy ilyen, másik olvasata is. Nem ítélem el, ha valaki megrendelésre fest nagy műveket, amennyiben azok kvalitásuknál fogva maradandók. De sajnos a mai magyar kritikára jellemző, az évtizedek óta fennálló és mind máig meglévő demagóg, rosszízű gondolkodásmód.



Nekem Ön legalább olyan érdekes művésznek hat, mint a filmes világban a nagy öreg Jancsó Miklós vagy Szabó István a Mephisto nemzetközi sikere óta. Ön valami olyat képvisel a magyar képzőművészetben, ami nemzetközileg is megállja a helyét, hírt visz rólunk a nagyvilágba, mint amikor egy évvel ezelőtt egy képét elfogadta aukcionálásra a legnagyobb aukciósház a Sotheby’s, egy kortárs műveket is felvonultató árverésen. Ez mindenképpen művészettörténeti érdekesség, hiszen mai, élő kortárs magyar festőművésztől még soha nem fogadtak el munkát a New York-i Sotheby’s-nél, vagy tévedek? Mi volt a története ennek a képnek?

Ez a mű már évekkel korábban elkerült tőlem, annak ellenére, hogy nagyon ragaszkodtam volna hozzá, hogy az archív anyagom részét képezze, amit rendszeresen különböző hazai és külföldi kiállításokon szerepeltetek, de a gyűjtőnek annyira tetszett a kép és annyira ragaszkodott hozzá, hogy végül beadtam a derekamat és megváltam a festménytől. Végül azzal a feltétellel kapta meg, ha ígéretet tesz arra, hogy a műtárgy az országot nem hagyja el - ezzel akartam biztosítani a festmény mindenkori elérhetőségét. Telt-múlt az idő, mígnem egyszer váratlanul felhívott ez a gyűjtő, és elmondta, hogy nagyon nagy az érdeklődés a kép iránt Amerikában a Sotheby’s-nél. Arra kért, oldjam fel a képre vonatkozó „kiviteli tilalmat”. Akkor már tulajdonképpen majdnem sakk-matt helyzetbe voltam szorítva. Azt mondtam, hogy bár nem örülök neki, de ha ennyire fontos, akkor áldásomat adom a dologra, ám az volt a kérésem, ha aukcionálják a művet, akkor „álljanak a kép mögé”, mert a csodák is csak úgy történnek meg, ha komoly erőkkel támogatják azokat hátulról. Itt nagyon komoly, olyan tulajdonosok állnak a képek mögött, akik maguk akarják megteremteni egy adott képnek a még magasabb értékét, hisz a Sotheby’s árveréseit akár a „művészet tőzsdéjének” is tekinthetjük, hisz a tőzsdéhez hasonló mechanizmusok működnek egy árverésen. A képek mögött ott áll a beadó vagy egy nagy galéria, hogy a már feltornázott árú képeket jobban tudják továbbértékesíteni. Nagyon komoly árképzés folyik ilyenkor. A lényeg, hogy ez a magyar tulajdonos nem állt ki teljes mellszélességgel a kép mellett.

Milyen érzések voltak bennem ezzel kapcsolatban még? Kilenc-null arányban fogadták be az aukcióra, ez már önmagában óriási dolog: a nagyon komoly szakmai zsűri százszázalékos tetszését nyerte el a kép - az, hogy mögötte nem állt senki már nem a kép hibája. A licitek rendre beindultak, csak a már előbb említett háttértámogatás hiánya miatt azelőtt leütötték a képet, mielőtt a beadó által meghatározott árat elérte volna. Ez a látszólagos ellentmondás az aukciós háznak a hazaitól eltérő licitálási rendszeréből adódik. Másfelől pedig kimondottan az volt a kérésem, hogy az árverés lezajlása előtt semmi hír a sajtóban ne szerepeljen, mert előre minden kiszámíthatatlan. Másnap óránként kerestek a sajtóból. Számomra ez kellemetlen volt. Összességében viszont maga a tény, hogy a kép ott volt, nagyon jót tett.

Még egy nagyon érdekes momentum van az Ön életében - ami kihat festészetére is - , mégpedig, az hogyha jól tudom Ön felvette a zsidó vallást. Tudom, hogy ez, vagyis a vallása mindenkinek a saját magánügye, de szerintem már csak festészete okán is ez egy kikerülhetetlen kérdés, ha valaki interjút készít egy ilyen ismert festőművésszel, hogy egy ilyen fontos témát is érintsen, mint amilyen ez. Szóval hogy van ez, miért döntött így és milyen szerepe van ennek a művészetében?

Tulajdonképpen ez már egy harmincéves történet. Számomra ez egy olyan alapállás volt, ahol önmagamat kerestem és megpróbáltam egy olyan szituációt teremteni, ahol a legősibb helyzetbe kerül az ember, a legtisztábban megfogalmazott kőtáblák igazságából kiindulva felépíteni egy életet.

Hogyan lehet segíteni a fiatalokon, milyen receptek vannak arra nézve, hogy miképpen „lehet befutni ismert képzőművészként ma Magyarországon?” Tényleg, Ön hogyan csinálta, hogy most már szinte egész Magyarország ismeri Önt és művészetét?

Mindenféleképpen vállalni kell azt a programot, amit az ember nagyon hitelesnek érez belülről. Nem szabad kapkodni, nagyon alapos, biztos alapállásból kell indítani. Kell hozzá egy sajátos, kiforrott világlátás, mindemellett azonban az újabb és újabb szituációkra is reflektálni kell, hiszen azokkal együtt alakul, él az ember, ettől válik izgalmassá egy életmű, melybe beépülnek azok a dolgok, történetek, események, amik a művészt körülveszik - az életmű részévé válnak mindazok a hatások, amiket a művész fontosnak és aktuálisnak érez. De végül mindent az idő dönt el. A remekmű akkor is hitelesen szól, ha több száz év múlva szedik elő, mert alapvető emberi igazságokról beszél. Nagyon fontosnak tartom a banalitást. Mindenki nagyon ágál ez ellen, mert ez olyan pórias, egyszerű dolog, holott éppen a hétköznapi létünk az, amiben minden benne sűrűsödik. Így voltam azokkal a gyári munkásokkal is, azokkal a névtelen, egyszerű emberekkel, amikor felmutattam a létezésüket. Egyszerűen, szürkén megfogalmazva, ahogy furcsán belenéznek a világba. Ők mi vagyunk, mi vagyunk ők.

A fiatalok helyzetére visszatérve: az államnak biztosítani kell a pályakezdő művészek számára egy olyan stabil helyzetet, amelyből elindulhatnak, nem mennek a dolgok maguktól. Úgy érzem, hogy a tehetség megvan, van Magyarországon egy komoly, fiatal művészcsapat. Megvan az utánpótlás és megvannak a nagy öregek is, az az egy baj, hogy ez nincs megfelelően külföldön reprezentálva, pedig nagyon fontos lenne.

A másik kérdésre reflektálva: Úgy érzem, nagy szerepet játszott ismertté válásomban az, hogy kiállításaim mindig kritikai éllel bírtak, s így senkit sem hagytak hidegen. Olyat kell letenni az asztalra, ami mindenki számára jelent valamit, ha negatívat, akkor negatívat, ha pozitívat, akkor pozitívat. A legfontosabb, hogy megérintsen. Kokas mester úgy fogalmazott, hogy „Gyerekem! Egy műnek az a titka, hogy emlékezetes legyen!”.



Mi a képzőművészi hitvallása, hogyan határozná meg stílusát?

A leggyakrabban így szoktam fogalmazni: hogyha a művész nem ad hozzá a dolgokhoz valami újat, nem tágítja a művészet fogalmát, nem hoz új szempontokat, akkor tulajdonképpen semmit sem ad, és misztikus gesztusa jelentéktelen a művészet szempontjából. Azért tagolódik életművem ennyi elkülöníthető korszakra, mert mindig újabb és újabb szempontokat akarok felvetni - ez egyfajta „előrefelé irányuló menekülés”, amikor egy korszakom formanyelve már túlzottan közismertté válik (esetenként más életművekbe is beépül), akkor nem állok meg az eredeti helyzetnél.

Gyakran szoktak fotorealista művészként emlegetni, ezt a besorolást, mely a korai műveimre érvényes, a későbbi periódusaim tükrében vitathatónak tartom. Művészetemnek mégiscsak alapja a realista megközelítés, hisz számomra mindig fontos volt egy olyan megalkuvást, opportunizmust nem tűrő, hiteles, dokumentarista igazságközlés, amit nem tudtam másképp megfogalmazni, mint realista formában. Ezen igazságfelfogásom miatt mondok le azokról a festői gesztusokról is, amik nagyon fontosak lennének az ember szívének. Célom az objektíven bemutatott helyzet felvállalása; stílusról nem, legfeljebb helyzetről beszélnék - úgy érzem, a stílus a művészet halála.

Korábbi műveim tán legfontosabb jellegzetessége a transzparencia. A Velencei Biennálén bemutatott sorozaton jelentek meg először erőteljesen és egységesen az átrajzolt figurák (bár már a nyolcvanas évek közepe óta jelen voltak festészetemben). A figurák kiüresítésével a létre kérdezek, melyben leledzünk, s mely körülvesz bennünket. Mi nem akarunk megszületni, de miután megszülettünk, nem akarunk meghalni sem. Különös csoda ez. Amikor Dégen ott üldögéltem a tó partján mindig éreztem, hogy az egész életünket átjárja a nap, a fény, a fák, az erdő, a levegő, s a mi létezésünk csak egy jel. Egy jelhagyás valahol. Próbáltam ezt a jelet belerajzolni a képekbe: átlátszottak az emberen a tárgyak, a híd, a víz, az árnyék: az a helyzet, amiben benne van, de csak egy pillanatra. Az ember átlátszósága a tájban a pillanatnyiságra utal. Fotósszemmel nézve a pillanat a létezés halála. Ezt próbáltam kifejezni ezekkel az átlátszó figurákkal. Ha lehetett, akkor mindig fehérrel próbáltam ezt megfogalmazni, hogy olyan legyen, mintha fényrajzolta figurák mozognának a képeimen, a tájban, mint törékeny létezésünk jelei.

Az interjút készítette: Wittek Zsolt
Forrás: Art Press

Véleménye van a cikkről? Szóljon hozzá a fórumunkban!