...itt nekünk Erdélyben tennünk, cselekednünk kell! Beszélgetés Portik Sándorral

Portik Sándor festőművész a Hargita megyei Gyergyószentmiklóson született, jelenleg is itt él és alkot. 1978-tól, fekete- fehér, színes linómetszeteivel, valamint pasztellképeivel és olajfestményeivel, több egyéni és csoportos tárlaton vett részt, itthon és külföldön egyaránt. 1991-be különdíjat nyert linómetszeteivel Budapesten, a „Szülőföldem Erdély” csoportos tárlaton. Munkái, művészetpártolók és műgyűjtők által, eljutottak Magyarországra, Franciaországba, Svédországba, Kanadába, Argentínába, Dél-Afrikába, Olaszországba, Görögországba, valamint Japánban. Életpályájáról, festészetéről beszélgettünk vele.

Hogyan szerette meg a rajzolást, milyen élmények késztették festésre?

– Gyergyószentmiklóson születtem 1959-ben, és ebben a csendes kis városban élek családommal. A rajzolás és festés iránti szeretetem már kisdiák koromban megmutatkozott. Emlékszem, diákként egy nyári napon észrevettem egy idős festőt, amint az utcánkban háromlábú festőállványra helyezte a festővásznat és hozzákezdett a mi utcánk megfestéséhez. Késő délutánig kitartóan ott maradtam mellette, majd eljött és megnézte a rajzaimat. Kaptam tőle ajándékba egy pár tubus olajfestéket is. De évekkel később rájöttem, hogy azon a délután sokkal többet kaptam, akkor és ott egy világ nyílt meg előttem, egy út, amelyen elindulhatok, hogy felfedezzem titkait, lehetőségeit. Következő héten az apám készítette, saját háromlábú festőállvánnyal indultam neki megfesteni első olajfestményemet kint a természetben. Gyermekkorom szép emlékei közt őrzöm a reggeltől sötétedésig tartó csatangolásokat az utca többi gyermekeivel. Mai napig felejthetetlenek számomra a Felszeg sáros utcáit szegélyező patakmeder fölé hajló öreg fűzfák, a mellette meghúzódó ide-oda düledező kerítések, a fehérre meszelt házfalak, régi csűrök és a közeli sűrű fenyves erdő csendje, illata, az erdő sötétje és fénye. Ez egy olyan élmény zuhatag volt számomra, amely egy tágra nyitott csodálkozó gyermekszemen keresztül megmaradt emlékezetemben. Mindezek együttesen meghatározták egész festészetem színvilágát és tematikáját. Én mindig is a természetet festettem, de nem a természet mozdulatlansága hatott rám, hanem az a lelkiállapot, amit a természet ébresztett bennem, az a hatás amit a természet az emberekben kelt. Minden művész életében a leglényegesebb időszak a gyermekkor és a diákévek élményei, emlékei, melyek hűségesen végigkísérik az embert egész életútján, művészi pályáján.

– Melyek voltak az első kísérletezései?

– Az iskola könyvtárában a képzőművészeti albumokat hosszasan tanulmányozva fedeztem fel a magam számára a festészet igazi értékeit, a festészet, szobrászat nagy Mestereit. A képzőművészeti albumokból, kiadványokból készítettem ceruza és tusrajzokat. Fametszeteket másoltam tussal, akkor még nem tudván, hogyan is készültek valójában. Később, középiskolás diákként, megvéstem első fekete-fehér linómetszetem. Első szénrajzaim elkészítéséhez magam égettem a faszenet. Vízfesték és olajfesték készítésével is próbálkoztam. A kísérletezések által jobban megismerhettem a festékanyagokat, így kezelhetőségük is könnyebbé vált számomra. Kísérletezések szülte tanulmányrajzokból, tájképekből nyílt első önálló kiállításom tizenkettedikes diákként. A fekete-fehér fametszés technikai fortélyait Erdély két nagy mesterétől loptam el: Zsögödi Nagy Imrétől, valamint Gy. Szabó Béla művészektől. A fametszet technikáját alkalmazva én linóban véstem és vésem fekete-fehér és színes metszeteimet. A fametszéstől csak annyiban különbözik, hogy könnyebb a puha linóba megvésni egy dúcot, mint a megcsiszolt, méretre leszabott körtefába. Egyébként a teljes eljárás megegyezik. Fekete-fehér metszeteim készítése során mindig is hiányérzetem támadt, hiányoltam a színt, az erőteljes fény árnyékokat. Hosszas kísérletezések után, egyre nagyobb sikerrel véstem meg három, majd négy színnel készített linómetszeteim.

– Kik voltak az első festők, akikkel találkozott?

– Amint felcseperedtem, a szakma rejtelmeibe egyre beljebb merészkedtem. Ebben kaptam eligazítást egykori rajztanáromtól, Karancsi Sándortól, valamint Burján Emil szobrászművésztől, aki a perspektivikus ábrázolás fortélyait, rajkészségem fejlesztését igazgatta, valamint Kántor József textilművésztől, aki a színek, formák, kompozíciós elvek nagy szakértőjeként tanított. Mégis, sértődés ne essék, igazi nagy mesteremnek magát a Természetet tartom. Ő általa váltam azzá, aki lettem, Ő tartott fogva akkor, amikor felvetődött bennem is a kivándorlás gondolata. Nem engedett. Így lettem festőművészként alázatos szolgája.

– Mit jelent az Ön számára a festés?

– Az évek során egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a festés számomra életformává vált. Egyé lettem a munkámmal. A festés számomra mindent jelent, vagyis a levegőt, a napfényt a fenyők illatát, a szekér nyikorgását. Felszeg régi házait, sáros utcáit. A Gyilkos tó körüli táj minden percben változó fényeit, és mindezt megörökíteni a festővásznon vagy megvésni linóban. Csak akkor van értelme számomra a művészetnek, ha megfesthetem a jobbágy-kék házakat, a kapu elé kiülő székelyeket vasárnap délután, hiszen én székely festőművész vagyok. Máshol nem is festhetnék. Tudnék, de nem festek. Hadd ne én beszéljek magamról, hanem inkább idézem a Gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatójának, Csergő Tibornak a gondolatait. Tavaly hangzott el, a Pro Art Galériában szervezett egyéni kiállításom megnyitó ünnepségen: „Egyszer egy iskolaigazgató azt mondta nekem, hogy vannak normális emberek és vannak művészek… Az értelem és érzelem más dimenzióit kell megnyitni, ahhoz hogy az alkotás katarzisa beteljesüljön. Mindannyian művésznek születtünk, mindenkiben bent ott van az ici-pici szikra, ami az alkotás forrását feltételezi, ám többségében túl gyávák és felületesek, túl kiszámíthatóak és racionálisak, vagy anyagiasak vagyunk ahhoz, hogy mindezt egy szürke normális létre felvállaljuk. Szerencsés az, akiben a művészet szeretete és varázslata, mint titkos búvópatak, megmaradt. Portik Sándor 50 éve ugyanígy megkapta a Teremtőtől a pici és törékeny szikrát, amit nem herdált el, nem fojtott el, sőt másoknak sem engedte, hogy kioltsák. Hanem életre keltette, és a forrást következetes önfegyelemmel kamatoztatta. A festészet varázslatos világát teljes mértékben uralja. Termékeny festőegyéniség, akinek sikerült megtalálnia a saját hangját, vonalvezetését, stílusát. De ettől még a művész koplalhat. Azonban felfedezett még valamit: eladni, értékesíteni munkáját. Ebből a szempontból teljesen normális ember és mégis művész”.

– Melyek azok a jellegzetességek, amelyek csak az Ön festményéhez köthetők?

– A táj szeretete arra késztet, hogy a festményeimen kissé idealizáljam a valóságot. A gyergyói fenyvesek, városok, falvak és a bennük élő emberek magukon viselik a táj jellegét. Egy tájképnek is lehet mondanivalója, ébreszthet olyan érzéseket, gondolatokat a nézőben, amire csak egy festmény képes. Elkötelezett híve vagyok a természetbeni festésnek, meglátom a tájban a festményt és arra törekszem, hogy a munkáimon megörökítsem a Székelyföld azon jellegzetességeit, melyeket az itt élő székelyföldi magyarság több évszázados kultúrájának, hagyományainak megőrzésével és munkájával lett egyedülálló értékké. A székely kapu a népi építészet koronája, a székelység státusszimbóluma, amire büszkék kell legyünk, és éppen ezért kötelességünk megőrizni megörökíteni. Pasztellképeim, valamint olajfestményeim kedvelt témáit megvéstem linóban is. Témaválasztásom kiindulási pontja a legtöbb esetben a természeti látvány. Ezen belül foglalkoztatnak a képi szerkezeti problémák is. A látványt átértékelem, újrakomponálom úgy, hogy megtartom az általam fontosnak vélt elemeket. Máskor pedig a lehető leghitelesebben megfestek egy utcarészletet, és mint kordokumentumot örökítem meg. Az utóbbi években egyre több figurális kompozíciót festettem. Csíksomlyó a kegyhely címmel készítettem egy pasztellsorozatot, amit követett a Lovak és tájak önálló kiállításom. Mindig az a kedvenc témám, amin éppen jelenleg dolgozom.

– Mi a véleménye a mai legfiatalabb festőgenerációról, és Ön mennyire bátor képi világának kialakításában?

– A rendszerváltozás utáni években a fiatalok körében divatos szakokká váltak a képzőművészeti szakok. Nagyon sok fiatal művész akart lenni, mert a művészi pályán vélték megtalálni azt a szabadságot talán, amire minden fiatal vágyik. Ez eddig igaz is. Sokan elbátortalanodtak, és más ösvényeket tapostak ki maguknak, saját boldogulásuk érdekében. Az élet bármely területén csak kitartó, szorgalmas munkával, töretlen akarattal lehet igazi egyéni megvalósításokat, eredményeket elérni. Kell hozzá egy vele született adottság, belső szikra, és szerencse is. A sikerhez pedig, szerintem, kell 5 százalék adottság, tehetség, 5 százalék és 90 százalék szerencse. Fiatalon én sem voltam sokkal jobb, mint a mostaniak. Később dől el, hogy kinek lesz kellő akarata, kitartása, hogy befusson. Én nekem sokkal hosszabb utat kellett megtennem ahhoz, hogy idáig eljussak. Ma, az internet világában, amikor a tudáshoz könnyedén hozzáférhet egy fiatal festő, a képzőművészeti tevékenységek fejlesztése, fejlődése is felgyorsítható. De bátorság is kell ám, bátornak kell lenni, és fel kell vállalni a mai világban mindazt, ami az álmaink megvalósításához engedhetetlenül szükséges, bármilyen áldozatok, lemondások árán is. Én bátor voltam és felvállaltam egy olyan képi világ kialakítását, megteremtését, amelyben most már otthonosan dolgozom, és elégtétellel tölt el, amikor egy művészpártoló szívébe beférkőzöm a festményeim, színes linómetszeteim által.

– Milyen lehetőségek tárulnak fel egy, modern kori rohanó világ plázáinak árnyékában ténykedő festőművész számára?

– Azt, hogy megváltozott a bennünket körülvevő világ, tapasztaljuk nap, mint nap. Ez a nyugati áramlat nem tesz jót sem székelynek, sem magyarnak, de a művészetnek sem használ. Valamikor mindent, ami nyugati volt, jónak és követendőnek véltünk. Most meg a sok értékes dologgal együtt ránk zúdítanak úgymond mindent. Festőművészként, csakis az engem ért pozitív tapasztalatokról, élményekről szólhatok. Amint megnyíltak a határok, egy művész számára megnyílt a világ. Szabadon festhet, kiállíthat, műveit értékesítheti. A felkínált kiállítási lehetőségeket eddig ki is használtam, és minden egyes kiállítás ugyanakkor a családom az évi kirándulása is lett. Állíthatom, hogy az emberek igénylik a festészetet, akárcsak az irodalmat, vagy akár a színházi előadásokat. A mai rohanó világban is van helye, és fontos szerepe a művészetnek, csak komolyan kell végezni. Egy műtárgy nyújtotta vizuális élmény, vagy akár egy színházi előadás, a nézőt olyan dimenzióban helyezi, amitől az élet vélt és valós összefüggéseit mélyebben megérti, általa gazdagabb lesz a lelki világa és megszépíti az életét. Erre hivatott minden művészeti alkotás, ha betölti ezt a szerepét, akkor elérte a célját.

– Mi az Ön Ars Poeticája?

– Egy kiállítás megnyitóján hangzott el ahol Kós Károly szavait idézték miszerint: „Itt Erdélyben soha nem az számított, hogy ki mit mond, itt nekünk Erdélyben tennünk, cselekednünk kell!” Nos, ez az én Ars Poeticám.

Írta: Kemenes Szidónia

Forrás: Erdélyi Napló



Véleménye van a cikkről? Szóljon hozzá a fórumunkban!